Magyar nyelvtan

Tartalom / 1. Hangok / 1.2 Magánhangzók

1.2 Magánhangzók

A magánhangzók azok a hangok, amelyeknek kiejtése során a tüdőből kiáramló levegő nem ütközik jelentős akadályba:

a, á, e, é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű.

A kiejtés időtartama szerint megkülönböztethetünk rövid és hosszú magánhangzókat:

• Rövid magánhangzók: a, e, i, o, ö, u, ü
• Hosszú magánhangzók: á, é, í, ó, ő, ú, ű

A képzés helye szerint a magánhangzók lehetnek magas (elöl képzett) vagy mély (hátul képzett) hangrendűek:

• Magas hangrendűek: e, é, i, í, ö, ő, ü, ű
• Mély hangrendűek: a, á, o, ó, u, ú

A hangképző szervek a kiejtéskor már felkészülnek a következő hang kiejtésére, ezért a beszédfolyamatban a hangok a kiejtéskor nem tiszta képzésűek. Az egymás melletti és a távolabbi hangok egymásra hatását alkalmazkodásnak nevezzük.

A magánhangzók alkalmazkodása:

• Hangrend: A szó hangrendje attól függ, hogy milyen magánhangzók szerepelnek benne. Ez alapján a szó lehet mély (pl. szoba), magas (pl. fürdő) és vegyes (pl. kocsi) hangrendű.
• Toldalékok: A szavak szótöveihez a hangrendnek megfelelő toldalékok járulnak (pl. szobában, fürdőben). A vegyes hangrendű szavaknál a szabály összetettebb, és a használatban ingadozás is előfordulhat.