Tartalom
/ 3. Szófajok
/ 3.9 Viszonyszók
3.9 Viszonyszók
A viszonyszók (segédszók) csak viszonyjelentéssel rendelkeznek, önállóan nem mondatrészek, de azokhoz kapcsolódnak.
A viszonyszók:
- A névelő a mögötte álló főnév határozottságára vagy határozatlanságára utal:
- A határozott névelő a főnév határozottságára utal: a, az.
- A határozatlan névelő a főnév határozatlanságára utal: egy.
- A névutó az előtte álló ragos vagy ragtalan névszót határozóvá teszi:
- Helyet határoz meg: alatt, felett, előtt, mögött, mellett.
- Időt határoz meg: után, óta, keresztül, múlva.
- Módot határoz meg: helyett, szerint, nélkül.
- Okot határoz meg: miatt.
- Az igekötők módosítják, megváltoztatják az ige jelentését. Kifejezik a cselekvés irányát, kezdetét, tartós jellegét, befejezettségét. Az igekötő állhat az ige előtt (egybe írva), az ige után, vagy egy szó állhat igekötő és az ige között. A leggyakoribb igekötők: be-, ki-, le-, fel-, meg-, el-, át-, rá-, ide-, oda-, szét-, össze-, vissza-.
- A segédige olyan igei jellegű szófaj, amely a mód-, idő-, szám- és személyviszonyok kifejezésére alkalmas. Összetett állítmányokat és igealakokat hoz létre (fog, volna).
- A kötőszó a szöveg önálló mondatait, a mondat tagmondatait és mondatrészeit, szavait kapcsolja össze. Lehetnek alárendelők (hogy, mert, ha, mint, bár, ...) és mellérendelők (és, is, de, azaz, vagy, vagyis, ...).
- A módosítószó módosítja az egyes mondatrész vagy az egész mondat tartalmát. Kifejezhet tagadást, tiltást (nem, ne, sem, se), bizonyosságot, bizonytalanságot (igen, bizony, persze, talán, esetleg, aligha, hátha), kérdést (vajon, -e) és óhajt (bár).